Valami

Ültem a vacsoraasztalnál, a háttérben bömbölt a rádió. Ha jól értelmeztem, akkor egy hete zajlik ezen a nagy rádióadón a még nagyobb Hitparádé, szavaz a nép, régi (meg mai) nagy slágerek közül fog nyerni egy. Nekem sikerült akkor leülnöm vacsizni, amikor a végeredmény jött, így csak 20 perc rizsát és feszültségnövelést kellett végizgulnom(?). És félfüllel azt hallgatva nagyon jó kedvem volt. Mindkét vádlim görcsben van a tegnapi UWR izmos békaláb (sors)csapásaimtól, agyam zokni, zoknim ágyam alatt, egész testemben le vagyok strapálva és nagyon örülök, hogy vagyok. Minden olyan frankó! Van élet a folyosómon, baromi jó biciklim van, amit múltkor még jól fel is tuningoltam, úgyhogy most már csillog rajta a vidám napocska még vidámabb napsugara! Tök jó sportokra járok, a kint levő magyar csapat is baromi jó, egy halom mókát csinálunk együtt! És mindig jó idő van, sőt, most még aránylag meleg is! A fejem sem fáj! Nagyon hangulatos Karlsruhe!
...És a 2009-es Hitparádé győztese: (tatatataaaaam!) Led Zeppelin: Stairway to Heaven! 7 perc, 14 másodperc, nagyon szép. A végére eluralkodott rajtam egy időnként előjövő érzésem, amit a Genlakásban Bágóval mindig extra érzelmes zenék zokogásig hallgatásával tetőztünk, sőt egyszer egy ilyen gyenge pillanatomban leettük magunkat a sárga földig az otthonról kapott sütimmel...Ezt annyira szerettem Ágóban, hogy ilyenkor átérezte, mi az ő feladata a helyzetben. Most viszont egyedül ültem a konyhában, és míg 7:14-gyel korábban úgy éreztem, hogy ennél királyabb nem is lehetne a világ, addig a szám végére úgy voltam vele, hogy itt az elmúlás, semminek sincs értelme, itt vagyok egyedül, béna minden, aki a barátom volt, amihez és akihez kötődök, azt ellököm, mondván, hogy most fél évig váltás van, itt szeretnék lenni és nem egy pókháló és az eddigi otthoni lét, azaz a múlt rabságából nézni kifele, viszont a "mindig újat!" jelszó valahogy mégis értelmetlen és kiégéshez vezet. Valami hiányzik. Persze aki barátom (és fiú, kiv. Mama:), az tudja, hogy ilyenkor mit szokott mondani Kristóf, az MA képzés vezetője (Megrögzött Agglegény). (hm, most már a lányoknak is lehet valami elképzelésük, de biztosan téves!) De nem, nem ez hiányzik.
Sőt, jó eséllyel fizikailag nem is hiányzik semmi - Hibáztassam a németeket, mert személytelenek, felületesek és semmi komolyat nem kérdeznek, semmi komolyról nem lehet velük beszélgetni?! Nem! Hisz 1) mit várok? Hogy valaki bemutatkozás után megkérdezi, hogy mi az élet értelme? Én meg továbbítom Mazsomhoz, hogy én is megkérdeztem tőle minden genegységen: ) 2) hány embert támadtam már le itt én azzal, hogy mi az élet értelme? Akkor meg miért várom el és vetem a németek szemére? Najó, nem hülyéskedem el, de tényleg arra jutottam, hogy nem tudom, minek kéne megváltozni körülöttem.
...A trambulin edzésen aránylag kevesen voltunk, így szerencsére egy trambulinra is kisebb csoport jutott. És mindkét "pályatársnőm" el kezdett beszélgetni velem, úgy, hogy az egész edzést átbeszélgettük. Pedig nem is állt szándékomban új embereket megismerni! "na de ez nem számít, lám-lám, most mégis itt üldögélek!". A szomszédom tényleg minden alkalommal kijön és kérdezget, hogy milyen volt az egyetem, sportról, mesél a barátnőjéről, magyar szavakat és mondatokat tanul meg, vicces figura, mindig jó hangulatban telik a kajálásom. "Jó, de a Matthiast nem kell komolyan venni, annyira más mint én!"  
Mi a fenét várok??? Pláne, hogy még nincs három hete, hogy eljöttem otthonról!! Rá akarok jönni a következő napokban. Valószínűleg elég a laza ismerkedésből, pörgésből, kicsit is elvárásaimnak megfelelő társaság kereséséből és lassan meg kell állapodnom bizonyos közösségeknél, embereknél, el kell őket fogadnom és a komoly(abb) barátságokra tenni a hangsúlyt.

Gábrosz is valami hasonló állapotot élt meg, Bazsi is erről számolt be itt és főleg itt. Ha Dávidot meginterjúvolnánk, szerintem ő is tudna mit mesélni ilyen témában. Ennek így kell lennie?!
(Tanulság: Ne hallgass érzelmes dalokat. Kerüld Beethoven Moonlight Sonata-ját is. Tapasztalat:)