24 percig bírtam.

Szörnyű. Kibírhatatlan. Túlélhetetlen. Ilyen összeszorult gyomorral legutóbb tizenkettedikben keltem keddenként, amikor tudtam, hogy egy dupla magyar órát kell túlélnem és rossz kedve volt Keménynek, ami miatt tudtam, hogy nem hülyülhetek nyugodtan Bencével, nem tudok majd Bálinttal az iskolatáskáink segítségével lábra gyúrni, nem lehetett nyugodtan 21-ezni a pad alatt és még egymás vállába sem üthettünk izomból, amikor már nagyon elegünk volt mindenből.

Szokásommá vált, hogy az órákat "időben" mérem. Onnan indult, hogy friss egyetemistaként ültem az előadáson és egy idő után már éreztem, hogy lassan vége - vagy legalábbis nálam lejárt a lemez és akkor megnéztem az órám. És minden alkalommal ilyenkor felnyögtem, mert kiderült, hogy még mennyi van hátra. Általában 20 perc után lekapcsolt otthon az agyam, de kábé 45-kor éreztem úgy, hogy most már illene vége lennie az órának, mert ami sok, az sok. (hát igen, gimnázium-hatás)

És hogy ezt elkerüljem, jött a módosított változat: már nagyon hulla vagyok, de akkor is tűrök! És megpróbálok magamnak határokat szabni: csak egy teljes óra után szabad megnéznem a pontos időt.

A mai Signalverarbeitung órán egy idő után egész büszke voltam magamra, hogy jé, mennyi ideje nem jutott eszembe az órámat nézni, a gondolataim sem kalandoztak el - igaz, hogy nem értek semmit sem a Short-time Fourier Transformation-ből, de legalább üveges tekinteteimmel sikerül követnem a tanárt. Nem is volt olyan rossz ez a óra, egész jól bírtam! És utána mehetek vissza a koliba! Mennyi is az idő?!
Sosem értettem, hogy tudják bizonyos tanárok megállítani az időt. De valahogy mindig sikerül nekik. Most még 66 percig kellett kifele néznem az ablakon, nyomkodni a telefonom, iszogálnom és közben persze ötször elmerengtem azon, hogy hiába fogadom meg, hogy majd utánaolvasok a könyvben, abból sem lehet ezt megérteni. A tavalyiak vajon hogy csinálták?  
Számolni szeretek és a végeredményt kétszer aláhúzni. Nem ilyeneket hallgatni.