Barátok

Ha egy picit is egoistának, beképzeltnek, önzőnek, álszentnek vagy hasonlónak tartasz engem, akkor ne olvasd el ezt a bejegyzést, mert érzem, hogy eléggé necces leírni és nagyon félreérthető!!

Ez a szieszta nekem olyasmi volt, mint egy búcsúbuli. Ott volt sok ismerős, egy olyan buli, amin minden olyan, mint az előző, amilyennek én szerettem, viszont semmit nem kellett tennem érte. Volt ott nagyon-nagyon rég nem látott barát, kicsit kevésbé régen nem látott barát és sok nagyon kedves (aktív:) mostani barátom.

Az elutazásom kapcsán az elmúlt hetekben mindenki tök lelkes volt, hogy „még utoljára…”, meg „még mielőtt elmész, feltétlenül…”. Fura, mert ha itthon maradtam volna, csomó emberrel nem is találkoztam volna, nem is beszéltem volna. Amikor elmentem, olyan érzésem volt, mintha rengeteg barátomat hagynám itthon.
Viszont ott motoszkál bennem egy érzés, hogy egy hatalmas önámítással állok szemben és ebből semmit sem szabad elhinnem…Vagy esetleg tényleg most, 2009 őszére hirtelen ilyen sok ember fontos nekem, ennyi embernek lettem fontos? Vagy mindig is fontosak voltunk egymásnak, akkor nagy gáz, hogy máskor nem mutatjuk ki egymásnak eléggé (és én ráadásul még kevésbé!!), vagy pedig csak egy hazugság, mert amúgysem foglalkoztunk volna egymással fél éven át. Szeretnék változtatni rajta!

De hogy ne ilyen szomorúan legyen vége a bejegyzésnek: mindenkinek ajánlom, hogy legalább tegyen úgy, mintha elmenne min. 1 évre és talán nektek is hirtelen egy halom sajnálkozó barátotok lesz. (és ti is mégis ennyire magányosnak fogjátok magatokat érezni, hogy utazás előtt Szegedre stoppoltok, hogy az ottani hiperlelkes pajtások^© – anélkül, hogy tudnának róla – helyrepofozzanak a fogadtatásukkal és foglalkozásukkal. Vagy Pécsre, ha összejött volna:)