Tegnap napközben Christopherrel találkoztam. Ő is egy környékbeli gen, akivel még tavaly ismerkedtem össze, csak eddig nem sikerült vele összefutnom, általában csak a "na, majd valamikor kéne valamit"-ig jutottunk el a heti egy email váltásunkban. Most meg frissen hazaértem az egyetemről, tele elhatározással, hogy pár órát tanulok, mentve a menthetetlent - és ekkor jött a felajánlás. Elég jót dumáltunk, de főleg annak örültem, hogy ő keresett meg és hogy időt tudott rá szánni, ezt eddig senkinél nem tapasztaltam, kivéve:
Gabriel már más tészta, nála mindig odáig jutunk, hogy "oké, akkor szerda este 8-kor az Europaplatzon" és akkor aznap kiderül, hogy ja, mégsem jó. Ezen a héten is így zajlott, de most átpasszíroztuk péntek estére, mert kivételesen nem utazott haza hétvégére. Nagyon bírom a srácot, a kis albérletükben toltunk egy tésztát, megmutatott mindent, én is meséltem az elmúlt egy-két hét változásairól - na meg pofáraeséseiről. Aztán még egy helyi kávézóba is leugrottunk, ahol tegnap láttam, hogy élő blues zenélés lesz. És lett. Gabrielt pedig rávettem, hogy halált megvető bátorsággal elmenetelünkkor (mellékesen) kérdezze meg a csinos pincérlánytól, akivel egy kórusba jár, hogy megy-e a másnapi buliba, amire Gabriel is megy. Az élet nagy lélegzetvételei, értitek... Ha én nem vagyok, pffff... : )

A végén megkérdezte tőlem, hogy vannak már barátaim? Igen! Nem. Hááát. Nem tudom. De. Á, nem. Szóval teljesen megzavarodtam, azóta is gondolkozom, hogy vannak-e legalább olyanok, akiknél valami alakul. Az biztos, hogy rá számíthatok a németek közül leginkább, itt vannak még a folyosótársaim, akikkel kölcsönösen jól kijövünk egymással, bár ezen a héten mindannyian tök rosszkedvűek voltunk és kerültük egymást. A trambulinról csak "helló-haverok" vannak, viszont a tegnapi víz alatti rögbi kapcsán megismerkedtem egy sráccal és marokkói haverjával, akik nagyon feldobták az amúgy nyomott estémet és úgy tűnt, hogy nekik is fontos volt a kis esti ökörködésünk. Rántva, hasábburgonyával.