Krach

Elég durva mélypontom jött ma.
Indult egy reggeli praktikummal, ahol kb. 20 perc után iszonyatosan felhúztam az agyam, ami folyamatos belső bugyborékolással és robbanásokkal tarkított szótlanságban nyilvánult meg. Sokért nem adtam volna, ha nálam van a fülhallgatóm, akkor talán a négy órás alkalom végére kis solo pianos webrádió segíségével sikerült volna a többiek világát hatékonyan kikapcsolnom a fejemből. De nem, otthon hagytam, max. a mindig nálam levő füldugómat vehettem volna elő (hát igen, jó kis vásár volt az nyáron egy százasé'), de az meg azért mégiscsak gáz jelzes. Úgyhogy próbáltam nem kifele koncentrálni, gondolkoztam sokat, jól is jött ehhez, hogy egy egyszemélyes csoportba exportáltam magam az eddigi 3fős teamünkből. (ugyanis itt elég elvben csoportokban dolgozni, jegyzőkönyvet írni, stb.)
Mindig rá kell jönnöm, hogy sok mindent máshogy látok, mint a többiek, de egy pont után már felhúz, hogy így lesz belőlünk a jövő mérnöke, az értelmiség?! Gerincesség, tartás, érdeklődés, kihívások - se kép, se hang? Aztán persze ilyenkor mindig jön önkontroll, abból még rosszabbul jövök ki, eddigre már nagyon sötéten szoktam látni a jövőt, a jelent, mindent és mindenkit.
Délután volt még egy gyakorlatunk, aminek kábé az a lényege, hogy kapsz egy feladatlapot és kisebb csoportokban oldjuk meg. De nem feladatok vannak, hanem ilyen beszélgetős az egész és gyakorlatilag az a célja, hogy rádöbbenj, hogy milyen komplikált problémalehetőségek voltak a számítógép kitalálása, fejlesztése és az algoritmusok körül. És szenvedj vele és esetleg jöjj rá magadtól arra az irányra, amit nálad sokkal-sokkal okosabb emberek sok évnyi szenvedés után találtak ki és oldottak meg. Majd a végén a tanár elmondja, hogy most akkor mi, hogyan is van és akkor talán szép lassan megérted ezt is, meg a korábbi előadásokat is, ahol ugyanerről beszélt a tanár. Szóval szerintem nem rossz alkalom, bár kétségtelenül egy pocsék érzés, hogy semmit sem értesz abból, amiről beszélgetned kéne, és mégis megoldást kell rájuk találnotok, különben tök fölösleges ott ülni. Pont ezért vitatkozós, beszélgetős, mert a partnerod sem vág semmit, a gyakvez járkál körbe és lehet tőle kérdezni ezt-azt és azért szép lassan leesik néhány dolog, itt aztán abszolút nincsen "egyenlő ennyimegennyi, kétszer aláhúz, feladat megoldva". Élveztem, ezen mindig egy némettel (egész pontosan moldovai sráccal) vagyok, viszont ezen is elgondolkoztam a világ nagy dolgain és hozzáállásokon (egy félmondattal elintézve, hogy megmaradjak "political correct"-nek:). Lényeg, hogy ma valahogy nagyon elegem lett az egész magyar csapatunkból, a rosszkedvem előhúzott belőlem egy csomó egyéb rossz emléket és így nagyon ijesztő lett a mérleg.

Hát ja, eljött az este. Minden borús, de leginkább az idegesít napok óta, hogy képtelen vagyok leülni és hatékonyan tanulni, el vagyok maradva egy halom emaillel, megy el az időm, most épp a siemens-es jelentkezésnek van prioritása, de mindig van valami ilyesmi. Hamarosan jelentkezni kell szakirányra, de arról sincs lövésem, hogy milyen lehetőségek vannak, nemhogy nekiültem volna kicsit utánaolvasni. És akkor még próbáljak távolabbi jövőbe tekinteni: (külföldi) master és társai?! És ezek mind nyomasztanak, rámtelepedtek.
Úgy érzem, hogy váratlanul elsodort egy lavina és tök reménytelen, hogy utolérjem magam. Mondhatnád persze, hogy azért nagy baj nem lehet, ha egész múlt héten alig voltam a koliban(=fenekemen) és hétvégén is Heidelbergben múlattam az időt. De sajnos pont ez a coki. Minden évben próbálom a fejem a földbe dugni és elhinni, hogy túl tudom élni félgőzzel is a kötelezettségeket, belefér minden az időmbe, csak jól kell beosztani. És minél inkább érzem a véget és kapom az egyre nagyobb pofonokat, annál inkább menekülök és próbálom ezt kompenzálni utolsó utáni nagy dobásokkal. Otthon általában az őszi szieszta szervezésével veszítem el a talajt véglegesen a talpam alól. Hm, milyen érdekes: egy hónappal később kezdődött az egyetem és pont a szieszta után egy hónappal jött a Krach. De hamarabb meg képtelen vagyok meghajolni a mókuskerék előtt, mert beszálláskor elhal bennem valami (bah, ez nagyon nyálas és irodalmáros lett, tudom).
Aztán este jött még egy óriási negatív input, ami utan olyan rossz kedvvel mentem aludni, hogy elmondani nem tudom. Minden reménytelen, ki vagyok akadva mindenkire, ki van rám akadva mindenki, 4-5 heti lemaradásunk van az egyetemen. Mivel kezdjem a helyrerázódást???

És ezt az egészet persze vállalom úgyis, hogy már több németesről is tudom, hogy tudnak a blogomról, meg mindig észben tartom, hogy bárki olvashatja a jövőben. De hát ez van, na, amúgyis szerintem eléggé lehet látni, ha kivagyok, meg sok mindent tudtok már rólam, hogy hogy látom, lehet nyugodtan nem egyetérteni : ). És az a legrosszabb, hogy akárhányszor próbálom szavakba önteni, amit gondolok/érzek, mindig félreértés és megbántódás lesz az eredménye. Így aztán igyekszem magambafojtani (mígnem aztán kirobban belőlem valakinel, aki meg néz, hogy minden ennyire rossz lenne?!)