Pár óra alatt (sőt, igaziból már az első negyed óra elég volt rá) megéreztem, hogy ejj, de jó dolgom van, hogy sok száz ismerősöm van, hogy én eddig erre nem is gondoltam! Az afterpartyn ez az érzés fokozódott, csomó haver, akikkel egy suliba jártunk, együtt kézilabdáztam, együtt reggeliztünk, ismerős cserkészetből, sziesztáról, egyszer-majdnem-láttam-a-meki-előtt-ülni, stb. Mindenkivel pacsi-pacsi, "á, hogy vagyunk, hogy vagyunk?!" A volt tanáraimnál ez igen karinthysra sikeredett, mert nem volt kedvem kőkeményen magázódni... (ezt is kötelező elolvasni!)
Eközben azon gondolkodtam, hogy mindenkinek kéne néha ilyet csinálni, teljesen helyrerázza az önértékelésedet, hogy lám-lám, azért vagyok valaki, ha ennyi embert ismerek, ennyien ismernek! Egyszerűen el kell menni egy ilyen helyre, ahol jó eséllyel csomó fél-ismerősöd lesz. Utána visszajöhetek Németországba, ahol csak 20-30 embert ismerek a különböző edzésekről és slussz, mert megmarad a tudat, hogy otthon ám nekem sok barátom van! Barát?! Na ez az, idáig az afterparty végére jutottam el, hogy egy francokat, attól, hogy tudom, ki volt az osztályfőnöke, vagy ő tudja, hogy kinn vagyok Németországban, attól még abszolút nem jelentünk egymásnak semmit, ez csak egy felfokozott állapot meg köszöngetünk, mert úgy illik meg mert jó érzés, de ez ismét némileg átvágás, mert valójában semmivel sem lesz nekem jobb és nem leszek több attól, hogy egy este alatt x emberrel kezet fogok (x € [100;999]).
Óriási tévedés: sok millió baktériummal több lettem, az fix!
Meg azért évente egy-kétszer jólesik és be lehet játszani ilyen programokat, tipikusan cserkészbál szindróma...
10 éve
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése