Út - Oda? Vissza? Nem számít, ugyanaz...

...golicsnibimziryni...Este van, alig vannak a váróteremben, a fülembe szűrődő halk beszédfoszlányokból nem sokat értek... Hamarosan megyünk a géphez és irány...Elkezdett esni a hó, pont most, amikor megyek oda...Everybody hurts (The Corrs!) örökös ismétlésre beállítva...Máris eltelt??? Ilyen gyorsan? Jó, hogy megyek? Maradnék? Mennék? ...Ja, mein Schatz, alles wird in Ordnung...Nemrég még ijedten néztem körbe, amikor leszálltam a Határ úton, hogy vajon nem akarnak-e elrabolni úszásra menet. Aztán már komoly ötödikes voltam, szünetekben rohanás tengózni vagy zsákolni, mert én már padra állva elérem...Cserkész lettem, ez ám az élet, bármit meg tudok csinálni, egyszer talán még egy saját őrsöm is lesz! Piarokhoz menjek vagy szentimrébe? Huh, mennyi csinos lány jár ebbe a suliba, bár még csak tizedikesek és én már...Tejóég..."Igen-igen, németül tanulom és ha túlélem a következő két évet"..."Neeem, nem Krasaluhe, hanem Karlsr..." 4 hónap?! Ennek a nyárnak soha nem lesz vége...Á, csak októberben...Holnap reggel, addig is: szabad egy táncra?! ..dobzsedobzse!dzsindalamusztaperdizsonbahucki...Gyönyörű ez a hóesés, milyen szép volna, ha maradhatnék még pár napot és élvezhetném!..Meg kéne állítani az időt...A sok emlék - mind, mind múlt. A hetek, napok, tervek, "még az elutazás előtt feltétlenül" és "na még ez is belefér"...Elmúlt. A most - mire kimondom, már múlt. A jelen múlt. "Megyek majd Karlsruhéba egy fél évre..!" Hopsz, a felén már túlvagyok. A jövő is múlt. Feleség, gyerekek, munkák, kirugások, pofáraesések, álmok és valóság - vége. Csak a reflektor fényében vízsintesen hulló hó az állandó. De miért esik vízszintesen? Nyilván ezért nem marad meg a földön, hisz sosem ér le. Mindig úton van, várja, hogy leérjen, ez a nagy célja! A gyerekek boldogan nézik, ahogy érkezik, hát még akkor hogy fognak neki örülni, amikor földet ér!...Egy bakancs és nincs többé. "Hello darling, I'm already..." A repülő steril belseje...A stewardess sok-sok évvel ezelőtt arcára erőltetett és ottmaradt kedves mosoly. Senkit nem érdekel, hogy elhagyta-e a férje, várják-e a gyerekei, fáj-e a bokája...Mosolyognia kell, mert ha nem, esetleg nekünk is rossz kedvünk támadna...Én más vagyok, mert kedvesen ráköszönök. Ennek biztos örül...A 83-ik vagyok a mai napon, aki ugyanígy köszönt és ugyanilyen baromi jófejnek és világmegváltónak tartotta magát. "If you feel like you're alone..", éneklik a fülemben a csajok..."No, no, no, not alone!" Pedig de. "Sometimes..." Felbúgnak a motorok, száguldunk a sötétben. Néma csend a repülőn. Na, majd ha ott leszek, akkor lesz időm, végre megírom, meglátogatom, felhívom, feltétlenül megkérdezem, hogy ... Nem rólam fog szólni, hanem a másikról..."...to hang on..." Ezt gondoltam legutóbb is. És mégis: látom, hogy el se mondtam, meg se kérdeztem, elszalasztottam...Talán már sosem...Hisz 20..sőt, már 21 év és mégis...Aztán egyszer csak ez is egy emlék lesz, de jó volt akkor! Akkor gondtalan és boldog voltam. Miért nem bírtam soha megmutatni otthon, hogy fontos Vagy?! .. Miért szalad ennyire az idő???? ...Zsebinszkibrizsnyijdeviatszkyperindulasszorvokortyin...Vajon ő is ugyanígy szenved? Miért kell ennek így lennie? Maradni akarok? Siettetni akarom az időt, hogy végre ott legyek?...hogy azután végre majd...hogy majd nyáron...hogy majd ha lediplomáztam...hogy ha majd lesz egy barátnőm...Hogy majd ha Zsigmond fiam 14 éves lesz és akkor majd...Hamarosan megérkezik a repülő. Nagyon jó lesz végre ott lenni. Már hiányzott...Annyi embert szeretek! Annyi ember hiányzik! Tudom, hogy én is fontos vagyok sok embernek...Mindenkinél sokkal jobb dolgom van. Mindenem megvan...Jövőre is lesz Héjj-karácsony, Princi is meglátogat majd, csak rajtam múlik, mikor lehetek megint együtt az őrsömmel...Ugyanilyen már nem lesz...A jelen múlt. Emlék. A jövő is kezd annak tűnni. Jelen pillanat élése?! Carpe diem?! "If you're sure you've had too much of this life" Landolunk. Minden meg fog oldódni, mert mindig megoldódik...Sok mindenről lemaradtam, sok mindenről le fogok maradni...Nem tudom az embereket megjegyezni, a helyeket, a történéseket, nincs dokumentálva...Annyi mindent szeretnék, annyi minden miatt fogom a fejem a falba verni, hogy de hát hogy lehettem ilyen ostoba? Hogy hihettem, hogy ez vagy az bármit is számít és miért nem fektettem erre hangsúlyt?!..semmi értelme..."Not alone!..." Van remény. Kell lennie. A remény az, hogy tudom, egyszer csak túllendülök ezen, eltemetem jó mélyen, találkozom emberekkel, szeretek és szeretve leszek és nem fog eszembe jutni,..?! Pedig úgyis egyszer csak újból ki fog buggyanni belőlem és akkor majd nyomom az arcom a vonatablaknak és azon gondolkozom, hogy már ez a most, már a legutóbbi mélypont is mennyire nagyon-nagyon elmúlt már...
Még pár akkord és kitör a tapsvihar...mint mindig...Megérkeztünk...Hatalmas fejesugrás...Pókerarc.