Vége a hétnek, fáradt vagyok és el vagyok kámpicsorodva, hogy péntek este szégyenszemre otthon leszek. Najó, meg hogy egyedül. Tanulás kizárva, a sok elmaradt dolog pótlása reménytelen, ezért ehhez sem most fogok hozzáfogni. Edzés után bevásárlás, hazaérve mosás behajítása, még épp becsusszanok azelőtt, hogy lezárnák éjszakára a gépeket... Ebből bizony film lesz, olyan banánturmixos-agglegényes-szívfájdítós, nézzük, miből élünk... A választás: Yes man! Már tavaly szerettem volna megnézni, amikor megjelent, aztán elfelejtkeztem róla, most pótlom, ez tűnt a leginkább hangulatomhoz illőnek, kísérletezni nem merek. Az első 12 perc 19 másodperc megmutatta, hogy igen, ez kell most nekem (addig tartott a bevezető, az alapszituáció bemutatása). Eszement vicces, hihetetlen Jim Carrey arcjátéka: kifele vidáman mosolyog, mindenkivel diplomatikusan bratyizik és teljesen "hihető" a "sajnos épp pont most nem érek rá" szövege, amiből csak Te, a néző látod, hogy baromira nem izgatja az egész, csak megszokásból és az elvárásoknak megfelelően teszi, mert tök mást gondol, mint amit mond és beleúnt ebbe a világba (az ok mindegy).
Na és a maradék 1:27 perc tömény Jim Carrey humor és mimika, nagyon bejött, ajánlom mindenkinek, csak azt sajnálom nagyon, hogy tavaly nem jutottam el Bágóval a moziba rá, mert moziban fetrengeni a röhögéstől még királyabb. A film utólag azért jócskán odavágott (=elkeserített?), amit a többiek szobámból kihallatszódó ordibálásból ismerhettek fel: pont ilyen sztájlosságra vágyom, annyira jó lenne ösztönösen ilyennek lenni, legalább egy icipicit - miért nem leszünk (a többség) soha ennyire májerek? ...És motorozni is szeretnék.
1 megjegyzés:
Ó jaj, még egy ?!?
Megjegyzés küldése