Mikor érzem magam otthonosan a németek között?

A múltkori siemens tréning után beszélgettem az egyik résztvevő német lánnyal, aki Angliában tanult egy évet. Akkor jöttem rá, hogy a legjobb jele, hogy sikerült megszoknom az új kultúrát és a nyelvvel is jól tudok élni, az az, ha egy társaságot meg tudok nevettetni. Sok ellenpélda volt: amire azt hittem, hogy életem poénja volt, arra ők fapofával reagáltak, mert ez náluk nem vicces, túl későn jut eszembe a frappáns válasz, nem tudok elég határozottan közbeszúrni egy poént, hogy felfigyeljenek - és leginkább túl vontatott lesz, ha szenvedek, mert egy kritikus szó nem jut eszembe.

A beszélgetés után esett le, hogy a víz alatti rögbis csapatunkban is azóta az alkalom óta érzem magam (és vagyok:) teljes jogú polgár, amióta azután a bizonyos gólos edzés után nagyon nagy volt a pofám, teljesen fel voltam dobódva és nyomtam folyamatosan a rizsát, a többiek meg szakadtak a röhögéstől, bennem ez meg csak újabbakat generált. Tényleg itt indul.

Újabb lépcsőfok: kapásból handabandázás. Ismertek annyira, hogy ha jó kedvem van, akkor otthon sok mindenkinek sok mindent beadagolok, kivéve az olyan nagy formátumú embereknél, mint Valter mester, mert ő látja, hogy mikor kamálok, ugye tisztelt érintett és Matyi? : ) Viszont mivel ezt is a jó ismerőseinek tartogatja az ember, a félig ismeretlen német haveroknál eszembe sem jutott eddig ilyen. Pénteken trambulinon dumálgattam Verával, aztán elmentem mosdóba és úgy látszik sikerült észrevétlenül visszajönnöm, mert Vera egyszercsak meglepődve rámnézett, hogy hát te meg mikor kerültél ide? Bumm, ninóninó, figyelem, figyelem, ziccer, magas labda, ezt most nem lehet visszatartani, tűűűűűűűűűűűűűűű.... Ártatlan fej és máris bukott ki belőlem, hogy de hiszen én végig itt álltam melletted! Legalábbis ezt próbáltam volna mondani, de elakadtam nyelvi nehézségek miatt a mondat felénél és mivel sokáig nem bírom komoly fejjel, úgyhogy elröhögtem. Pedig azt mondta, hogy épp bevette, hogy ennyire megkukult.. : )

Tegnap este viszont Strasbourg kapcsán rájöttem, hogy még mi az, amit eddig itt nem tudtam: oltani. Ahhoz azért tényleg sok minden kell egyszerre, egyrészt olyan környezet, hogy megtehesd, másrészt bazi gyors reakció, harmadrészt csak akkor szabad eldurrantani, ha nagyon vicces és nagyon nem tud elsülni visszafele.

A nemzetközi csapatunkból városnéző csapatunkban egy vadidegen török-német csajt egy automatikus reakcióval nagyon kifiguráztam, nekem csak akkor esett le, hogy mit is tettem, amikor mindenki felnevetett körülöttünk, ő meg döbbenten hápogott. Nekem olyan természetesen csúszott ki, mintha épp Tomcsányi 'sasszonyt piszkáltam volna meg. Azóta ezen gondolkozom, hogy vajon eddig miért nem volt a németeknél erre esélyem sem? Szerintem azért, mert van egy fajta távolságtartás, szívélyes-nem-bántjuk-egymást hozzáállás, nála viszont valahol mégiscsak érezhettem, hogy ez olyan mi vérünkből való, hazai pálya, ez élvezi az ilyet... Az egyórás hazautat igen jól elszórakoztuk ilyen "ismerkedés" után : ) Király volna egy-két ilyen arcot ismerni Karlsruhéból! Baromi hiányzanak olyan lányok, akikkel ennyire otthonosan el tudnék lenni...

Valójában csak be akartam szúrni pár képet a strasbourgi utunkról a kultúrpártiaknak, akiknek az Oxford szentély nem volt elég... :)