Ma reggel be kellett mennem a külföldi diákokkal foglalkozó hivatalba, hogy végre, 3 hét után megkapjam az ösztöndíjam. Szerdára már volt egy időpontom a nőhöz, de akkor háromnegyed óra várakozás után kiderült, hogy elfelejtette és ezért ma újra kellett jönnöm. Reggel 10 óra, ahogy megbeszéltük. Nő sehol.
A folyosón ült viszont egy indiainak tűnő lány. Valamit mondott nekem, amiből egy kukkot sem értettem, még csak azt sem, hogy angolul vagy németül szólt hozzám, mindenesetre bólogattam, hogy igen, én is ide várok (és igen, baromi korán van még ahhoz, hogy őt most megértsem). Kedvesen rám mosolygott és folytatta. Sajnos az általam ismert 3 nyelv közül egyiket sem beszélte túl tisztán és szét is voltam esve, úgyhogy csak habogtam meg visszakérdeztem, mire ő elkezdte kombinálni a nyelveket és onnantól még kevésbé értettem. Aztán egy idő után rámnézett: "
oh, you don't speak english, do you?!". Na ez azért betett,
ha harc, hát legyen beszélgetés, leültem mellé és minden idegszálammal koncentráltam. Kb. 20 másodperc alatt teljesen megszoktam azt a fura keleties kiejtését és nagyon érdekeset beszélgettünk, ami érthető két teljesen különböző kultúra találkozásánál.
Rájöttem, hogy neki, pakisztáninak most én voltam a zárkózott "helyi", az európai. Idejövök, biccentek felé, toporgok egy helyben az ajtó előtt, ahova láthatóan ő is vár és abszolút nem nyitok felé. És amikor ő kedvesen szóbaelegyedne velem, akkor én tőmondatokkal és ühümölésekkel "próbálom" rövidre zárni a kommunikációnkat.
De - hahá! - sikerült váltanom és a végén, amikor jó nagy késéssel megjött a mindenes, ég és föld (és kasszakulcs) úrnője, akkor kifejezetten sajnáltam, hogy nem tudtuk befejezni a beszélgetést. És míg a lány benn volt, rájöttem, hogy gyönyörű mosolya van, úgyhogy a kifele felém küldött bátorító mosolyintását különösen értékeltem.
Újabb lépés egy másik kultúra felé.
